"Rasheed úgy érezte, hogy még soha nem látott ilyen szép naplementét. Az oázis szélén állt, háttal a pálmarengetegnek, és a körülötte lévő dűnéket nézte. A homokszemek milliárdjai csillogtak a lemenő napban. Az égen karvaly suhant át, árnyékát vetve az alatta elterülő kopár világra, s ahogy elrepült Rasheed felett, nagyot rikoltott. A férfi felnézett, és szemét ráncolva elmosolyodott. Ez is az ő világához tartozott, ismerős volt és épp ezért megnyugtató. A vöröslő napkorong beborította meleg fényével a világot, a végtelen homokdűnék tengere megnyugtatta vágtázó gondolatait.
Vajon milyen lesz ilyen messzire utazni az ő szeretett sivatagjától? Hiányozni fog nek, mint ahogy a többi megszokott dolog, ami körülvette. A tevéi, az asszonya és a gyerekei. Vajon mit hoz a holnap, az ismeretlen jövő? Még soha nem ment messzire a sivatagtól, néhány - számára a sivatagi csönd utáni - nyüzsgő várost ismert már Algériában, de az országból még soha nem tette ki a lábát. Djimjane volt a legközelebbi település, a karavánjai mindig érintették, rendszeresen szállította be a datolyát, hogy aztán az édes rakományok a világ másik felén okozzanak örömet az asztali örömök kedvelőknek. Soha nem gondolta végig, merre vihetik az ő oázisában termesztett datolyát. Talán Franciaországba, talán messzebb?
Most mindez elgondolkodtatta.
Alig egy hónapja jött a hír, hogy legfiatalabb öccse megnősül, egy francia születésű, de algériai származáső lányt vesz el, de mivel a lány még soha nem járt szülei hazajában, ezért inkább otthon tartják a lagzit. Ahmed viszont mindenképp szerette volna, ha a testvérei is részesei lehetnek az ő boldogságának, ezért küldött két repülőjegyet bátyjainak (Rasheednak és Mohamednek) a távoli őshazába. Az útlevél kiállítása nem volt egyszerű, de szerencsére Rasheednak elég pénze volt ahhoz, hogy bőkezű baksisaival megkönnyítse a folyamatot. Igaz, hogy kétszer is fel kellett mennie hozzá Algirba, de végülis egyszer nősül az ő legkisebb öccse, hát érte megéri a fáradtságot.
Ahogy nézte a dűnéket, elmerengett, hogy milyen lesz a következő két hét. Egy furcsa érzés keringett benne, összeszorította a gyomrát, egyszerre volt idegen és félelmetes, illetve bizsergetően új érzés. Most jött rá, hogy mi ez az érzés. Egy réges régi ünnep jutott eszébe, mikor szüleitől először kapta meg azt a szövetdarabot, amit végre turbánként a fejére köthetett, ezzel is jelezve férfivá válását. Akkor izgult így, boldogsággal vegyes izgalom és várakozás keveredett benne.
Rájött, hogy ennyi év után, még most is képes izgulni.
Mert utazni fog, méghozzá messzire.
Önmagában az utazás nem volt különleges dolog számára, lévén, hogy élete vándorlásból, a nyáj terelgetéséből állt, és rövid időszakokból, mikor megpihent otthon, az oázis-beli sátrában.
De ez most egészen más lesz. Repülőre ül, és egy világvárosba, Párizsba utazik!
Nem sokat tudott a városról, öccse néhanapján küldött leveleiből hallott róla leginkább.
Úgy gondolta, hogy hasonlíthat Algírhoz, csak épp sokkal nagyobb és zajosabb, és több az autó tán. Meg persze a fehér ember.
Azt hallotta, hogy sok az algír bevándorló, öccse is az általuk lakott negyedben lakik, így remélte, hogy ez majd picit megnyugtatja.
Mindenestre ő a legszebb ruháit csomagolta be, amik talán visszaadják az idegen város miatt érzett önbizalmát, és eszébe juttatják, hogy ő egy megbecsült és köztiszteletnek örvendő vezető a sivatag vándorai közt.
Hétköznapi viseletnek a sötétkék vászonból készültet veszi majd fel, de az ékszereit és a hozzá való turbánt is feltétlen hordani fogja. Had lássa a násznép, hogy nem akármilyen családból származik az öccse.
Sőt, testvérének, Mohamednek is a lelkére kötötte, hogy hasonló, ünnepi öltözeteket csomagoljon, hogy méltón hirdethessék a tuaregek ízlését és kultúráját.
Holnap reggel indulnak. Előbb dzsippel fel Algírba, ahova majd' egy nap lesz az út. Onnan másnap indul a repülő a távoli francia fővárosba.
Mire ezekhez a gondolatokhoz ért, a nap még egy utolsó fénysugarat küldött a sivatag felé, majd végleg lebukott egy nagy dűne mögé, sötétségbe borítva az általa ismert világot.
Nagyot sóhajtott, és visszasétált a sátrához, hogy nyugovóra térjen, hisz a nagy úthoz erőt kell gyűjteni."
...
Ez a kis történet jutott eszembe, mikor ma a piac felé sétáltam Párizs szürke ege alatt. Az utcánkban úgy sétált velem szemben két tuareg (a google-on megnéztem, hogy hogy öltöznek a tuaregeg, ebből gondoltam, hogy azok voltak, merthogy ismereteim a sivatagi népek megkülönöböztetésével kapcsolatban elég hiányosak), tetőtől talpig népi klepetyusban, fejükön szépen kötött turbánnal, nyakukban hatalmas és díszes ezüst-szelence lógott (ki tudja, mit tarthatnak benne), hátukon pedig egy frissen vásároltnak kinéző Decatlonos hátizsák fityegett. Annyire különleges látványt nyújtottak, hogy utánuk is fordultam (miután jól megnéztem őket) és jól el is mosolyodtam magam. Felvidítottak, egy távoli és egzotikus világba röppentettek hirtelen. A messzi Szaharába, a dünék világába. Elkezdtem végigondolni, miért is vannak itt, hogy élhetnek otthon? Így született meg Rashid és Mohamed, a két tuareg, aki belecsöppent a párizsi nagyvárosi forgatagba.
A 18. kerület - ahol lakunk - amúgy sem a legsikkesebb része a városnak, főleg algériai, egyég afrikai bevándorlók lakják. Hétköznapinak számít itt a fekete Afrikát idéző színes népviselet, a megtermett fekete asszonyságok ilyen ruhákban járnak vásárolni, sétálni, pletykálni. Jószerivel kevesebb a fehér, mint az arab vagy fekete származású a környező utcákban, s mindezek miatt különleges, színes hangulat a jellemző a negyedre.
Én legjobban a piacot szeretem. Nem tipikus francia piac (áraiban is közelebb áll az afrikai piachoz), inkább olyan, mintha az ember három utca átszelésével hirtelen belecsöppent volna egy marokkói piac kellős közepébe. A színek, az áruk, a szagok, a zajok, mind a távoli (és számomra ismeretlen) Afrikát juttatják eszembe. A termények egy részét nem is nagyon ismerem, az eladók 99%a arab, és a vásárlók zömével arabul beszél. Az "insallah" itt elterjedtebb köszönés, mint a "bonjour".
A piac a Barbes-Rochechouart és a La Chapelle megálló közötti magasban ívelő (és majd 100 éves) metró alatt húzódik. Ahogy az ember a La Chapelle felől végignéz az emberáradaton, a fejek hangyabolyként nyüzsgő tömegén, izgalmas időutazás részesének hiheti magát. Itt bizony nagy türelem is kell a bevásárláshoz (mindazonáltal, hogy Párizs egyik, ha nem a legolcsóbb piaca, így fillérekért lehet bevásárolni friss és egzotikus gyümölcsöket, zöldségeket), mert egymást tapossák a népek. A burkába burkolt asszonyok olyan sikkesen tudják rátolni az ember lábára bevásárolókocsijukat, hogy a sérültnek még felháborodni sem jut eszébe. A táskákra viszont vigyázni kell, sok értékkel nem érdemes idejönni, mert a tömeg vonzza a zsebeseket.
De aki Párizs ezerszínű arcára kiváncsi, és van elég bátorsága a tömegben való vegyüléshez, feltétlen építse be programjába a szombati piacot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése