Mi ez a blog?

Hogyan látom én Párizst? Az én Párizsomat.
Illatos, fényes, napos, szürke, esős, a tócsákban csillog a napfény. A Szajnán is. Meg a Haussmann féle házak tetején is. Csillogóra pucolt ablakaiban visszatükröződik a város. A mindennapi élet. Az ismert és ismeretlen város. A szerelem vàrosa. Mert szerelmek jönnek és mennek, de a szerelem vàrosa mindig megmarad nekem. Az örök szerelem!

2010. július 30., péntek

Szent Szergej templom

Előbbi gondolataim fonalát továbbgörgetve eljutottam egy kellemes emlékig. A Caminon megismert francia barátomnak köszönhetem, hogy felfedeztem ezt a tüneményes kis templomot a 19. kerületben, a Butte de Chaumont mellett.
Ez a kis templom Nyugat-Európában képviseli az ortodox egyház orosz hagyományokon alapuló ágát, ill annak érseksége. Ortodox egyetem működik az udvarban található kis házakban, ahol az orosz beszéd hétköznaposnak számít.
A kis templomot 1924-ben vásárolták a német követségtől az orosz imigránsok, s hozták rendbe, Szergejnek szentelve. A kert az utcáról (rue Crimée) láthatatlan, belépve tündérvilág tárul fel a látogató előtt.
Az utcáról csak egy kis ikon-szerű kép mutatja a kocsibejáró felett a hátul található épületek funkcióját. A templom árnyas fákkal körülvett udvarban, a világ elől elbújva várja a híveket. Körülötte 19. századi kis épületek, az egész olyan, mintha visszacsöppenne az ember a századeleji Párizsba. Csend van, csak a madárcsicsergés hallattszik, s ahogy megáll az ember a faborítású templom homlokzata előtt, szája is tátva marad a csodálkozástól. Gyönyörűen festett lépcső vezet fel az emeleten található templomtérhez, melybe belépve megcsap a füstölő és ezernyi gyertya illata. Ha szerencsénk van és épp mise idején érkezünk, akkor a papok éneke is elringathat mellé. Az ikonok a gyertyák pislákoló fényében csodás színekben tündökölnek. Az egész olyan nyugodt és békés, hogy még annak sem akaródzik kimenni a templomból, aki nem e valláshoz tartozik.

Az egész környék kellemes felfedeznivalókkal szolgál.
Kezdve a 19. kerületi polgármesteri hivatal épületéig (Mairie), ami kis palotaként hírdeti az adminisztráció dicsőségét. Az épület előtti tér szombatonként esküvőktől zajos, egymást váltják a fehérruhás menyasszonyok, s nem számít különleges eseménynek, ha szombati piknikünket a hivatallal szembeni parkban a násznép fotózása zavarja meg.
Merthogy itt található a Parc du Butte de Chaumont, egy nagyon kellemes kis park, közepén kacsaúsztató tóval, ennek is közepén egy mesterséges sziklával, amin oszlopos kis pavilonból élvezhetjük a kilátást az Hausseman-féle párizsi házak tetejére.

És ha még ez sem volna elég az egzotikumok kedvelőinek, a környék lakosságának nagy része zsidó, így az embernek néha az az érzése, hogy Izraelben van, s nem Franciaország szívében.
Egy órás kellemes sétára és egy korai piknikre (mivel szombaton kb 2 óra után a párizsiak elözönlik a park füvét) kitűnően alkalmas a környék.

Szent Jakab és a sárga nyilak

Mint minden reggel, ma is átsétáltam a Neuilly hídon, hogy elérjem a Défense szélén található irodaházat, munkám színhelyét. S mint mindig, most is elgondolkodtam a sárga nyilakon, amiket néhány oszlopon látni. Pont olyan sárga nyilak, mint amiket a Camino Frances-en követtünk, Spanyolországban. S mivel ugye Párizson is áthalad egy Santiago de Compostellaba igyekvő ösvény, mindig eszembe jut, hogy meg kéne nézni, hol megy át a városon az út. Persze tudom, hogy hagyományosan a Szent Jakab toronytól (a Rue de Rivolin, a Chatelet-tól nem messze) indultak a zarándokok, már a középkortól kezdve, de gondolom, hogy azok, akik a messzi északról jöttek, valahol csak eljutottak odáig is.
Persze a kérdés válasz nélkül maradt ezen a reggelen is, mert mint mindig, most sem tudom, hogy hol nézhetnék utána.

Erről az egészről viszont eszembe jut egy másik dolog is. Nevezetesen, hogy Szent Jakab év van. Mikor Szent Jakab ünnepe vasárnapra esik (júli 25), akkor ezt jubilieumi, vagy szent évnek nyilvánítják (legutóbb 2004-ben, legközelebb 2021-ben lesz ilyen). Ilyenkor nagyobb az ünneplés a spanyolországi galliciai városban (Santiago de Compostella Gallícia tartományban van). Jó lett volna ott lenni idén, de a tény, hogy nem mehettem, mert nem utazhatok folyton, pénzt is kell néha keresni, megerősít abban, hogy egyszer (kétszer) még végigmegyek az úton, egy másik úton.

2010. július 25., vasárnap

Tarte au citron (citromtorta)



Ma megsütöttem életem első és istenire sikeredett citromtortáját!
Már régóta ez a gyengém (a Tarte Tatin mellett), amennyire egyszerű, olyan drága a cukrászdákban. Főleg a "merengués" változat, ami az igazán finom, amit ma csináltam.
Méltó megkoronáza volt a mai vacsorának, Galien átszellemült arccal és becsukott szemmel rágta, annyira ízlett neki!

Namàrmost, az info ez idáig nem közérdekű, ellenben páran kérték a receptet, így a recept fellelhetőségét ezúton teszem közkinccsé. A link francia, de a sok kép és kevés szövegnek hála hamar és könnyen lefordítható http://www.meilleurduchef.com/cgi/mdc/l/fr/recettes/tarte_cit_mering_ill.html

2010. július 24., szombat

tuaregek Párizsban

"Rasheed úgy érezte, hogy még soha nem látott ilyen szép naplementét. Az oázis szélén állt, háttal a pálmarengetegnek, és a körülötte lévő dűnéket nézte. A homokszemek milliárdjai csillogtak a lemenő napban. Az égen karvaly suhant át, árnyékát vetve az alatta elterülő kopár világra, s ahogy elrepült Rasheed felett, nagyot rikoltott. A férfi felnézett, és szemét ráncolva elmosolyodott. Ez is az ő világához tartozott, ismerős volt és épp ezért megnyugtató. A vöröslő napkorong beborította meleg fényével a világot, a végtelen homokdűnék tengere megnyugtatta vágtázó gondolatait.
Vajon milyen lesz ilyen messzire utazni az ő szeretett sivatagjától? Hiányozni fog nek, mint ahogy a többi megszokott dolog, ami körülvette. A tevéi, az asszonya és a gyerekei. Vajon mit hoz a holnap, az ismeretlen jövő? Még soha nem ment messzire a sivatagtól, néhány - számára a sivatagi csönd utáni - nyüzsgő várost ismert már Algériában, de az országból még soha nem tette ki a lábát. Djimjane volt a legközelebbi település, a karavánjai mindig érintették, rendszeresen szállította be a datolyát, hogy aztán az édes rakományok a világ másik felén okozzanak örömet az asztali örömök kedvelőknek. Soha nem gondolta végig, merre vihetik az ő oázisában termesztett datolyát. Talán Franciaországba, talán messzebb?
Most mindez elgondolkodtatta.
Alig egy hónapja jött a hír, hogy legfiatalabb öccse megnősül, egy francia születésű, de algériai származáső lányt vesz el, de mivel a lány még soha nem járt szülei hazajában, ezért inkább otthon tartják a lagzit. Ahmed viszont mindenképp szerette volna, ha a testvérei is részesei lehetnek az ő boldogságának, ezért küldött két repülőjegyet bátyjainak (Rasheednak és Mohamednek) a távoli őshazába. Az útlevél kiállítása nem volt egyszerű, de szerencsére Rasheednak elég pénze volt ahhoz, hogy bőkezű baksisaival megkönnyítse a folyamatot. Igaz, hogy kétszer is fel kellett mennie hozzá Algirba, de végülis egyszer nősül az ő legkisebb öccse, hát érte megéri a fáradtságot.
Ahogy nézte a dűnéket, elmerengett, hogy milyen lesz a következő két hét. Egy furcsa érzés keringett benne, összeszorította a gyomrát, egyszerre volt idegen és félelmetes, illetve bizsergetően új érzés. Most jött rá, hogy mi ez az érzés. Egy réges régi ünnep jutott eszébe, mikor szüleitől először kapta meg azt a szövetdarabot, amit végre turbánként a fejére köthetett, ezzel is jelezve férfivá válását. Akkor izgult így, boldogsággal vegyes izgalom és várakozás keveredett benne.
Rájött, hogy ennyi év után, még most is képes izgulni.
Mert utazni fog, méghozzá messzire.
Önmagában az utazás nem volt különleges dolog számára, lévén, hogy élete vándorlásból, a nyáj terelgetéséből állt, és rövid időszakokból, mikor megpihent otthon, az oázis-beli sátrában.
De ez most egészen más lesz. Repülőre ül, és egy világvárosba, Párizsba utazik!
Nem sokat tudott a városról, öccse néhanapján küldött leveleiből hallott róla leginkább.
Úgy gondolta, hogy hasonlíthat Algírhoz, csak épp sokkal nagyobb és zajosabb, és több az autó tán. Meg persze a fehér ember.
Azt hallotta, hogy sok az algír bevándorló, öccse is az általuk lakott negyedben lakik, így remélte, hogy ez majd picit megnyugtatja.
Mindenestre ő a legszebb ruháit csomagolta be, amik talán visszaadják az idegen város miatt érzett önbizalmát, és eszébe juttatják, hogy ő egy megbecsült és köztiszteletnek örvendő vezető a sivatag vándorai közt.
Hétköznapi viseletnek a sötétkék vászonból készültet veszi majd fel, de az ékszereit és a hozzá való turbánt is feltétlen hordani fogja. Had lássa a násznép, hogy nem akármilyen családból származik az öccse.
Sőt, testvérének, Mohamednek is a lelkére kötötte, hogy hasonló, ünnepi öltözeteket csomagoljon, hogy méltón hirdethessék a tuaregek ízlését és kultúráját.
Holnap reggel indulnak. Előbb dzsippel fel Algírba, ahova majd' egy nap lesz az út. Onnan másnap indul a repülő a távoli francia fővárosba.
Mire ezekhez a gondolatokhoz ért, a nap még egy utolsó fénysugarat küldött a sivatag felé, majd végleg lebukott egy nagy dűne mögé, sötétségbe borítva az általa ismert világot.
Nagyot sóhajtott, és visszasétált a sátrához, hogy nyugovóra térjen, hisz a nagy úthoz erőt kell gyűjteni."
.
..

Ez a kis történet jutott eszembe, mikor ma a piac felé sétáltam Párizs szürke ege alatt. Az utcánkban úgy sétált velem szemben két tuareg (a google-on megnéztem, hogy hogy öltöznek a tuaregeg, ebből gondoltam, hogy azok voltak, merthogy ismereteim a sivatagi népek megkülönöböztetésével kapcsolatban elég hiányosak), tetőtől talpig népi klepetyusban, fejükön szépen kötött turbánnal, nyakukban hatalmas és díszes ezüst-szelence lógott (ki tudja, mit tarthatnak benne), hátukon pedig egy frissen vásároltnak kinéző Decatlonos hátizsák fityegett. Annyire különleges látványt nyújtottak, hogy utánuk is fordultam (miután jól megnéztem őket) és jól el is mosolyodtam magam. Felvidítottak, egy távoli és egzotikus világba röppentettek hirtelen. A messzi Szaharába, a dünék világába. Elkezdtem végigondolni, miért is vannak itt, hogy élhetnek otthon? Így született meg Rashid és Mohamed, a két tuareg, aki belecsöppent a párizsi nagyvárosi forgatagba.

A 18. kerület - ahol lakunk - amúgy sem a legsikkesebb része a városnak, főleg algériai, egyég afrikai bevándorlók lakják. Hétköznapinak számít itt a fekete Afrikát idéző színes népviselet, a megtermett fekete asszonyságok ilyen ruhákban járnak vásárolni, sétálni, pletykálni. Jószerivel kevesebb a fehér, mint az arab vagy fekete származású a környező utcákban, s mindezek miatt különleges, színes hangulat a jellemző a negyedre.
Én legjobban a piacot szeretem. Nem tipikus francia piac (áraiban is közelebb áll az afrikai piachoz), inkább olyan, mintha az ember három utca átszelésével hirtelen belecsöppent volna egy marokkói piac kellős közepébe. A színek, az áruk, a szagok, a zajok, mind a távoli (és számomra ismeretlen) Afrikát juttatják eszembe. A termények egy részét nem is nagyon ismerem, az eladók 99%a arab, és a vásárlók zömével arabul beszél. Az "insallah" itt elterjedtebb köszönés, mint a "bonjour".
A piac a Barbes-Rochechouart és a La Chapelle megálló közötti magasban ívelő (és majd 100 éves) metró alatt húzódik. Ahogy az ember a La Chapelle felől végignéz az emberáradaton, a fejek hangyabolyként nyüzsgő tömegén, izgalmas időutazás részesének hiheti magát. Itt bizony nagy türelem is kell a bevásárláshoz (mindazonáltal, hogy Párizs egyik, ha nem a legolcsóbb piaca, így fillérekért lehet bevásárolni friss és egzotikus gyümölcsöket, zöldségeket), mert egymást tapossák a népek. A burkába burkolt asszonyok olyan sikkesen tudják rátolni az ember lábára bevásárolókocsijukat, hogy a sérültnek még felháborodni sem jut eszébe. A táskákra viszont vigyázni kell, sok értékkel nem érdemes idejönni, mert a tömeg vonzza a zsebeseket.
De aki Párizs ezerszínű arcára kiváncsi, és van elég bátorsága a tömegben való vegyüléshez, feltétlen építse be programjába a szombati piacot!

2010. július 7., szerda

egy régi hangulat emlékére

És néha kapunk pár tökéletes napot...

Gondolataid vakon kutattak a párás napfényben, majd
kezüket ráfonták gondolataimra, megszorították és nem engedték őket.

Árnyékaink összeölelkeztek és egymásba fonódtak a rakparton,
ahogy lépted visszhangját verte lépteimnek.
S a Szajnán visszatükröződő fények boldogságtól telve csillogtak.

Ez így volt jó és tökéletes,
emberi érzésből jeles.

Ez a pár nap olyan jól esett
S már tudom: barátság született!

Köszönet a péknek

...kenyér. Baguette. Történelem.
Ez külön fejezet itt (is). Egyszerű és mégis oly tökéletes! Friss, ropog, belül puha, kívül törékeny. Minden tökéletes, a pék ma is jót alkotott!
Lassan rágok. A kenyér még meleg. Számban úgy omlik szét, hogy az ízek szétvállnak, s násztáncot járva egyszerre összeolvadnak megint.
Hogy lehet egy ennyire egyszerű dolog ilyen tökéletes? Csak liszt, víz, s némi varázslat kell. A titok a legnagyobb, apró, de fontos elem.

2010. július 4., vasárnap

Dalai Láma 75. születésnapja a Vincennes park Pagodáiban

A tegnapi egész napos nyári "zápor" után ma gyönyörű időre ébredtünk. Így a korábban megbeszélt programhoz tartva magunkat délelőtt vége felé elindultam bicajjal a Vincennes parkba, megünnepelni a Dalai Láma 75. születésnapját.
A címben említett pagodák a park "Porte Dorée" melletti csücskénél vannak, a Daumesnil-tó partján. Valójában egy 1931-es gyarmati kiállítás épületei, a nagyobb pagoda (eredetileg Kamerunt képviselte a kiállításon) 1977 óta a tibeti buddhizmus párizsi központja. Itt található Európa legnagyobb Buddha-szobra, egy 9 méteres ülő aranyozott Buddha.
Mikor megérkeztem, a kellemes árnyas kertből füstölő illata szállingózott és imádság hangja szűrődött ki. Belépve a lhassai Potala palota képével díszített színpadon több láma imádkozott, kántált. A fűbe letelepedve és szemem becsukva teljesen Ladakhban éreztem magam, a monoton kántálás valami kellemes álomszerű állapotba ringatott. Körülöttem Párizs teljes tibeti kolóniája tízóraizott a fűben.
Vágottszemű tibeti gyerekek futkároztak, és számomra érthetetlen (tibeti) nyelven gagyogtak édesen.
Majd egy láma, aki direkt erre az alkalomra érkezett Dharamsalából (ahol az imigráns tibeti kormány székel többezer menekülttel körülvéve) előadást tartott a tibeti buddhizmusról.
A kellemes délelőttöt egy feledhető Dhal Baat zárta (Nepálban hányásig lehet enni ezt az alapvető ételt, főtt rizs, lencseszósszal), amit a 12 eurós belépőért kaptunk, s amit ráadásul el kellett felezünk Gabival, mivel a résztvevők nagy száma miatt nem volt elég kaja.
A délután kevésbé volt izgalmas, a fénypont a tibeti templom (ami kívülről teljesen úgy néz ki, mint a Ladakhban megismert kolostorok, festésével, dekorációjával együtt) meglátogatása volt. Majd egy hosszúra nyúlt politikai beszédet követően végre a táncosok foglalták el a színpadot, s tradícionális táncokat mutattak be.

Bár szervezésből csak 2-es alát adnék a szervezetnek, de azért egy egész kellemes fél napot töltöttünk el a párizsi (s hozzá kell tenni) jómódú tibetiek társaságában.

A még mindig forrón sütő nap alatt fél 5kor elindultunk bringával (én rollerrel) a belváros felé. Az árnyas Daumesnil úton végiggurulva bejutottunk a Bastille-hoz, a Marais negyedben lévő kedvenc éttermünk felé igyekezve, ahol már Galien várt ránk.

A gyenge ebéd után megjutalmaztuk gyomrunkat Párizs legjobb tarte tatin-jével. Ez egy eredetileg normand almás süti (így néz ki: http://www.vinogusto.com/blog/fr/wp-content/uploads/2008/10/tarte_tatin.jpg ), amit a legjobb tejföllel kérni. Itt, a Les Philosophes brasserie-étteremben olyan karamellesre sütik, hogy ettől válik a világ egyik legjobb desszertjévé! (a Les Philosophes a Rue VIelle du Temple elején van, a Rue de Rivoli-tól kb száz méterre)

És még mindig nem volt vége a napnak! A nap az égen ezerrel ontotta melegét még 6kor is, mikor felálltunk a Les Philosophes teraszáról, így jobb híján bemenekültünk egy légkondis moziba, hogy megnézzük Alain Chabat filmjét a világ négy különböző táján élő 4 babáról.

A hazabicajozás után egy hatalmas tál saláta, vörösborral koronázta meg a szép napot.

Ilyenkor (is) mondom azt, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy teljesült az az álmom, hogy Párizsban élhetek!
Mindig erről álmodtam, s aztán egyszer ölembe hullott (mert így akartam) a lehetőség.

Erről Oscar Wilde egyik idézete jut eszembe:
"Fontos, hogy elég nagy álmaink legyenek, hogy ne veszítsük őket szem elől, miközben kergetjük őket"